“Ez egy kicsit rendhagyó könyv … a felét nem én írtam, hanem ők” – interjú Nyáry Krisztiánnal

Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész. Nemrégiben jelent meg új kötete, ami az Írjál és szeressél címet viseli és ami magyar művészek szerelmi levelezéseit gyűjti össze. A kötetet Szegeden a Somogyi Könyvtár központi épületében, a Házasság Hete alkalmából mutatták be. A könyvben szó esik a szerelem stációiról, ismert, és sokszor a tankönyvekben csak szoborszerűen ábrázolt történelmi személyek nagyon is emberi oldaláról – Sipos Zsófi interjúja.

Mennyire számít ritkán kutatott témának az művészettörténetben az írók, költők, festők, zeneszerzők magánélete?

Szerintem nem olyan ritka. Ez bizonyos értelemben egy különleges válogatás, mert ahogy említette, nemcsak írók és költők vannak benne, hanem a festőktől kezdve zeneszerzőkön át történelmi személyekig mások is, de legtöbben kétségkívül irodalomi személyek. Az bevett gyakorlat a magyar irodalomtörténetben, hogy egy teljes életrajz megrajzolásakor a magánéletre is kitérnek az irodalomtörténészek. A tankönyvi életrajzokban ez már kevésbé van így, ott azért előfordul, hogy szoborszerű figurákkal találkozunk. Ha a magánéletükről az adott tankönyvszerzők úgy gondolták, hogy nem példaszerű, akkor az az életrajzot kicsit kurtítják, vagy olyan fénytörésben mutatják be, hogy ez ne derüljön ki. Ezek jól feltárt életrajzok, én is ebből dolgozom, tehát nem feltétlenül levéltárakban találok meg dolgokat, hanem tudom, hogy hol kell elolvasni. Ezt egy könyvtárban különösen büszkén mondom, hiszen erre való a könyvtár.

Ez egy kicsit rendhagyó könyv abban a tekintetben, hogy a felét nem én írtam, hanem ők. Olyan leveleket olvashatunk, amelyeket az elmúlt ötszáz évben magyar emberek írtak, többségükben írók, de mindenképpen ismert emberek. Ezek szerelmes levelek, vagy levelek a szerelemről, mert nemcsak klasszikus szerelmes levelek vannak benne, hanem szakítólevelek is, tehát egy párkapcsolatra jellemző levelek és nagyon erősen kötődnek a magánélethez. Nem az életmű, hanem az életrajz szempontjából fontosak.

Van esetleg olyan művész, akinek a története különösen közel áll a szívéhez?

Mivel ez egy szubjektív válogatás, tehát én döntöttem el, hogy abból a sok ezer szerelmes levélből, ami fönnmaradt és aminek ismerem a szövegét mit teszek bele, ezért mondhatnám azt, hogy mindegyik a kedvencem. Van több olyan, amit azért kedvelek, mert ha van egy szereplőről valamilyen rögzült képünk, akkor kicsit kizökkent, ha belelátunk a magánéletébe. Jól kiegészíti a róla alkotott képet, vagy éppen átformálja. Hogy mondjak egy példát, szerepel néhány levéllel az idős Kossuth Lajos, akiről ugye megvan a képünk, a legtöbb magyar településen van Kossuth Lajos utca, sok helyen szobor is. Mindenki azt a nagyon határozott államférfit látja maga előtt, aki biztos a céljaiban, tudja, hogy mit csinál, sok ezer ember előtt bátran mond beszédet. És közben pedig itt vannak ezek a levelek, amit idős korában írt, és nagyon emberi, mély érzelmekbe látunk bele. Torinói száműzetése idején, már bőven nyolcvan éves kora körül, beleszeretett egy fiatal lányba. Azt természetesen tudta, hogy ebből nem lehet szerelmi kapcsolat, még csak szerelmet sem vall, de hát ezek a levelek ettől szerelmes levelek, mert már nem bírta ki, hogy ne írjon neki leveleket. Ez egyrészt megmosolyogtató, hogy egy ilyen idős ember egy ilyen fiatal lánynak próbál udvarolni, másrészt pedig nagyon emberi. Látszik Kossuth emberi arca, a gyengeségei, amitől teljessé válik a kép. A másik típus, amit nagyon szeretek, amikor éppen kicsit ellenkezőleg megerősíti azt a képet, amit az ember formál valakiről. Tehát, ha az ember elolvassa Krúdy Gyula szerelmes leveleit, akár amelyeket ő írt, vagy amiket hozzá írtak, nagyon nagy számban lányok és asszonyok, akkor tulajdonképpen azt látja, hogy egy Krúdy regényt olvas. Ezeket a levelek írhatta volna Szindbád, Rezeda Kázmér, vagy Alvinczi Eduárd is. És azt látjuk, hogy korának tényleg a legszebb férfijaként tartották őt számon, és nyilván ettől nem függetlenül, rengeteg szerelmes levelet kapott, bőségesen volt csábításnak kitéve és gyakran hagyta is magát elcsábítani. Úgyhogy néhányat ebből is beválogattam, egy-két évnek a terméséből, amikor ő is nagyon sok asszonynak udvarolt levéleben, meg neki is nagyon sokat udvaroltak.

Nagyon változatos ez, vannak benne egészen elszomorító vagy megkapó darabok is, ilyen például a búcsúlevélnek a műfaja. A magyar történelem bőven kínál olyan szituációkat, amikor valaki a halál torkában írja az utolsó levelet a szeretetteihez, így a szerelméhez, feleségéhez, ilyenből is került bele.

Vannak természetesen vidámabb darabok is, a féltékenykedésnek a levelei, az egészen szemtelen udvarló levelek, mindenféle, ahogy egy párkapcsolatnak a stációi ezt megengedik. Nem is időrendben közlöm ezeket a leveleket, mert ez lett volna az egyik megoldás, ugye 1526-ban a mohácsi csata előestéjén született az első, ez az első fennmaradt szerelmeslevél magyar nyelven, és 1976-ban az utolsó, amit beválogattam. Lehetett volna egy ilyen kronologikus szerkesztésű gyűjtemény, de én inkább azt választottam, hogy a párkapcsolatok stációi szerint csoportosítom a leveleket. Tehát van benne az ismerkedés, udvarlás, a lángoló szerelem levelei, a leánykérés, a házasság, egy párkapcsolat kiteljesedése után született levelek, szakítólevelek, búcsúlevelek, mindenféle, ami ebben a szerelmes műfajba belefér.

Említette a párkapcsolatok különböző stációit, és most a Házasság Hetével kapcsolatban jött el Szegedre. Mennyire jellemző, hogy a könyvben is szereplő házasságokban megmarad a szerelem? Mennyire kitartó a lángolás?

Ez változó minden ember életében. Nagyon érdekes dolog, hogy mi ebben a kultúrkörben nőttünk fel, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a szerelmi házasság egy nagyon régi intézmény. Ez a középkor végéig nem így volt, az emberek fejében egy másik dobozban volt a házasság, a szerelem és egy harmadikban a szexualitás. A protestantizmus, azon belül is Luther „találmánya” a szerelmi házasság, hogy két embernek a saját szabadságával élve joga van szerelemben élni, hogyha ez egy Isten előtt köttetett házasságban zajlik, akkor egészen életük végéig boldogok és szerelmesek lehetnek. Ez meghökkentő újdonságnak számított a saját korában, és egészen a huszadik századig ez volt a jellemző házasság eszmény. Végigkísérte az európai kultúrát, még ebben hitt a forradalmi lelkületű Petőfi Sándor is. Aztán a huszadik században ez átalakult, részben annak köszönhetően, hogy bevezették a polgári házasságot és ezzel párhuzamosan a polgári válást, tehát meg lehetett szakítani egy kapcsolatot. Olyan, az érzelmektől távol álló dolgok is befolyásolták ezt, mint a fogamzásgátlás megjelenése, és csomó olyan dolog, ami könnyebbé tette, hogy az ember párt váltson élete során.

A szerelmi házasság egy ajándék, ha van, és ezekből a levelekből is azt látjuk, hogy volt, akinek sikerült és volt, akinek nem. Többnyire az jelenik meg egy ember életében, hogy nem egy szerelem van, hogy a szerelemnek vannak különböző fokozatai, stációi. Kihűl, újramelegszik, új szerelem jelenik meg, és ebből a mátrixból áll össze, hogyha a szerelem felől vizsgáljuk, minden ember életútja. És kinek szerencsésen, kinek pedig szerencsétlenül alakul.

A következő könyve, munkája is a szerelem témakörét érinti?

Nem feltétlenül, most ennek a könyvnek a második részén dolgozom. Az a szerelem körül zajlik majd, de utána nem valószínű. Néha az ember megpihen, és én magam sem csak a szerelemről írok. Egy ember életét sokféle szegmens mentén le lehet írni, az igazán pontos életrajz az lenne, amit annyi időbe tartana elolvasni, mint amennyi ideig az illető élt. Ehhez képest minden, ami rövidebb, az egy szerkesztői tömörítésen esik keresztül, nem mindent mesél el az ember és amilyen szálakat kiemel az az adott szerzőnek is fontos, az az ő narratívája, ahogy mondani szokták az irodalomtudományban. Ilyen fontos szál egy ember életében a párkapcsolat, a szerelem, de lehetne írni a szülő-gyermek viszony mentén, a munkához való viszony mentén. Általában egy művész életrajz az életművel, a műalkotások megszületésével kapcsolatban vizsgálja az ember életét, tehát, ha egy festő életrajzát olvassuk, nem szoktunk arról olvasni, hogy egyébként hova hordta mosni a ruháit, de ha textilipari könyvet olvasnánk, ott lenne. Sokféleképpen el lehet mesélni egy ember életét, írtam már olyan könyveket, amelyek nem a szerelem mentén, hanem a fontos, sorsfordító döntések kapcsán mutattak be emberi életeket.

Ami a konkrét terveimet illeti, szívesen írnék valamikor magyar színészek életéről, mert szerintem ez az egyik leghálátlanabb művészeti ág a tekintetben, hogy általában nagyon hamar elfelejtjük a nagy színészeinket, haláluk után egy-két évvel már kiesnek a köztudatból és ha egy nagyon népszerű film nem őrzi meg az ő figurájukat, akkor még hamarabb. És Közben nagyon sok fontos életút van, amit szerintem érdemes elmesélni. Ugyanígy szeretnék majd egyszer foglalkozni külföldön híres magyar fotóművészekkel, mert ez az a művészeti ág, amellyel külföldön leginkább híresek vagyunk, miközben erről tudunk idehaza a legkevesebbet. Nagyon irodalom-központú kultúra a magyar, aminek én mint irodalmár persze örülök, de azt azért nem árt tudni, hogy miközben mi az irodalmat becsüljük a legtöbbre, és aztán a festészetünket és végén a zenét, külföldről nézve ez pont fordítva van. Legnagyobbnak a magyar művészeink közül leginkább a fotóművészeinket tartják, tényleg a trendet diktáltuk a huszadik század többi időszakában is. Ezután jön a zene, nem véletlen, hogy Bartók, Kodály és mások világhírűek. Csak utána van a képzőművészet és jóval utána az irodalom, már csak a fordítási problémák miatt is. Örülnék, ha ezekről a fotóművészekről, akik meghódították a világot, és itt nem csak a legismertebbre, Robert Capa-ra kell gondolni, hanem nagyon sokakra – a huszadik század első felében a párizsi fotóművészet tulajdonképpen magyar volt – tehát, ha róluk is többet tudnánk. De számtalan lehetőség van még és mindig csak a következőt tudom biztosan, hogy utána mi történik, azt nem.