MEGOSZTÁS

2018. szeptember 24-én útra keltünk mi, a Cselekvő Közösségek által kiválasztott közösségfejlesztők, könyvtárosok, muzeológusok és más, közösségi tevékenységre fókuszáló szakemberek Németországba, Berlinbe; azért, hogy jó gyakorlatokat, példákat lássunk a munkánkat illetően, melyeket később felhasználhatunk saját környezetünkben is.

A tervtől kicsit eltért a program, hiszen rögtön az első nap nemcsak a Jugend Museum-ot látogattuk meg (az itt megtekintett kiállításokról később részletesen beszámolok), hanem a Szimpla Kávéházat is. Majd másnap elmentünk az UFA Fabric-hoz, a szomszédsági önsegítő központhoz (itt megtekintettük a farmhoz méltó állattartási körülményeket, kívülről a szabadtéri színházat és a teljesen önfenntartó alapokon működő pékséget; később ellátogattunk az iskolához is). Aznap még úti célunk volt az ERIAC (European Roma Institute for Arts and Culture) is (ahol éppen akkor egy kiállítás is megtekinthető volt, amely jobbára fénytechnikát is alkalmazó módszerekkel készült). Utolsó teljes, Berlinben töltendő napunkon pedig A meggyilkolt európai zsidóság emlékművéhez, a közösségi emlékezés helyszínére mentünk (itt az emlékműhöz tartozó kiállításon is végigsétáltunk), végül a Nebenan.de közösségi portálnak otthont adó irodahelyiséget látogattuk meg. Gyermeki naivitással szemléltem az intézményeket, amelyeket meglátogattunk; jobbára sosem hallottam róluk ezelőtt, pusztán a tanulmányút kapcsán önálló tájékozódásom az internetről nyújtott némi forrást.

Amikor megérkeztünk a városba, az első utunk a Jugend Museumba vezetett, ami számomra a legtöbb értéket közvetítette ennek az útnak a során, és amelynek módszerei – úgy gondolom – példaértékűek lehetnek az általam képviselt közösségek számára is. Fiatalok Múzeuma… „Vajon mit találunk majd ott?” – beszéltük többekkel is, s jómagam, mint ifjúsággal is foglalkozó mentor, a hazai példából indultam ki: valószínűleg fiatalok alkotásait mutatják majd be, legyen az fotó, kollázs, kisfilm vagy installáció. S hogy ténylegesen mi várt ránk a Múzeumban? Igen, eltaláltuk; s nem, nem találtuk el. Valóban egy installációkból álló kiállítás (is) fogadott bennünket, de messzemenően többről volt szó, mint ameddig a képzeletünk el tudott szárnyalni. De talán kezdjünk egy kis történeti háttérrel, már ami az intézményt illeti…

Berlin régen nem egyetlen város volt: több településből alakult ki, s ennek megfelelően összesen 22 helyi múzeumot látogathatnak meg az érdeklődők. A Jugend Museum Schöneberg területen fekszik, s a korábbi igazgató ennek a térségnek a történetét szerette volna bemutatni színházi módszerekkel – ebből a célból hozták létre a múzeumot; s mindezt tovább is fejlesztették, hiszen már a történelem szempontjából is igyekeztek rávilágítani erre a témára. Tehát a ’90-es évek alatt ugyan változások következtek be, de a cél maradt. A berlini fal leomlása után a helyiek támadták az idegeneket – ez ellen szerettek volna tenni a múzeum adta eszközökkel. Az intézmény együttműködik a helyi könyvtárral, az egyetemistákkal és az iskolásokkal is (akik akár napi szinten ellátogatnak ide). S hogy-hogy nem, a kutatások során kiderült, hogy a legtöbb iskolás (mintegy 90%) migrációs háttérrel rendelkezik – azaz felmenőik között akad olyan személy, aki máshonnan érkezett. Ez a tudás is segített abban, hogy elfogadtassa az „idegeneket”, a migránsokat – hiszen tisztában voltak vele, hogy ha nem is közvetlenül, de érintettek ebben a témában.

Persze nem volt egyszerű kialakítani egy állandó látogatói bázist, mivel kezdetben az iskolák féltek attól, hogy az oda járó fiatalok nem tudják majd, hogyan kell viselkedni a múzeumban. Ezért az első lépések az oktatási intézményekbe tett látogatások voltak, melyek során népszerűsítő programokat valósítottak meg. Azóta, ha egy csoport eljön az intézménybe, nem egy, hanem három pedagógus foglalkozik velük, s a minimum itt töltött idő részükre négy órahossza; de az sem ritka, hogy egy teljes napot eltöltenek a Jugend Museumban. Az iskolásokat bevonták a környék feltérképezésébe is. Ennek oka az, hogy a gyermekek sok olyan érdekességet is észrevesznek, amely felett a felnőttek elsiklanak. Egyik feladatuk például az volt, hogy készítsenek anyagot az utcakép változásáról. Ezt úgy valósították meg, hogy a járókelőkkel interjúkat készítettek, s volt olyan is, hogy egy szögből kamerázták az utcát huzamosabb ideig. Nézőpontjuk figyelembevétele, a módszerekbe való bevonásuk azt eredményezte, hogy örömmel járnak a múzeumba, s a gyerekek „vonzzák magukkal” a szülőket is, így mára már egy kedvelt, s szeretett intézmény lett a környéken élők számára. A Jugend Museum az itteni közösség részeként aposztrofálja önmagát, talán erre utal az előtér falain található felirat is: „heimat, Berlin” („hazám, Berlin”).

S akkor talán térjünk is rá a múzeum kiállításaira – mindezekből is különösen egyet szeretnék kiemelni; ez nem más, mint a Villa Global (a „globális nyaraló/családi ház”). A „villában” összesen 14 szoba található, mindegyik önálló installáció a maga nemében.

A szobák egy-egy élő, hús-vér személy által kialakított életteret mutatnak be, berendezési tárgyakkal, néhány ruhadarabbal, kedvenc emlékekkel, jelképezzenek ezek akár egy hobbit, egy szakma iránti elhivatottságot, vagy egy életstílust. Találhatóak itt fotóalbumok (valódi fényképekkel) és naplók is, melyekbe bele lehet olvasni. S hogy kik alakították ki ezeket a lakóhelyiségeket? Fiatalok, idősek, Berlinben születettek, s olyan emberek, akik külföldről érkeztek és itt próbálnak szerencsét; művészek és orvosok, transzneműek és heteroszexuálisok. Összegezve tehát olyan személyek, akik megmutatják, hogy Berlin mennyire sokszínű, mennyire „vegyes társaság” lakja ezt az olvasztótégelyt – s ugyanakkor mégis mennyi egyforma vonást vélünk felfedezni bennük, ahogy járjuk a szobákat, beleolvasunk az általuk leírt sorokba, böngészünk a tárgyaik, vagy akár az online profiljaik között. Különbözőség-egységesség, nem mondhatjuk, hogy külön állna egymástól ez a két fogalom, s azt se, hogy csak egyik, vagy csak másik lehet igaz két (vagy több) emberre.

A múzeum módszere mindennek a bemutatására legfőképpen az interaktivitás, interakció. A helyiségek úgy vannak kialakítva és berendezve, hogy mindent meg lehessen érinteni, ha például érdekel egy doboz tartalma, ne habozz: nyisd ki, tűnj el benne könyékig, s hozz fel valami olyasmit, ami közelebb hoz a szoba „lakójához”. Ha egy könyvbe belelapoznál, tedd meg! Ha egy, a helyiségben szóló tracklisten továbbpörgetnél, hogy más zenéket is megismerj, kattints, s hallgasd nyitott füllel és szívvel! Igen, ez egy rapper által hallgatott song; igen, ezt a konyhát a nagymama rendezte be; s nahát, ezek a kották azon a gitáron akár le is játszhatóak. Nincs tabu, a szobákat létrehozó emberek őszintén megmutatnak egy-egy szeletet az életükből, s bármit meg lehet tapasztalni, ami ehhez kapcsolódik.

A muzeológusok angol és német nyelvű kártyákat is elhelyeztek a szobákban (kis tárolókban, nem zavarva ezzel egy-egy installációt), hogy általuk még többet meg lehessen tudni a „lakókról”, s ezen túl a falakon található gombok és hangszórók segítségével lehet még történetekhez jutni azokkal a személyekkel kapcsolatban, akik ihletforrásként szolgáltak a megvalósuláshoz.

S hogy mi van mindennek a hátterében? Nézzünk kicsit a kiállítótér mögé is. Munka – sok-sok munka; s legfőképp azoknak az embereknek a munkája, akikről szól egy-egy helyiség, hiszen fontos volt, hogy olyan tárgyakat, emlékeket gyűjtsenek össze, amelyek híven reprezentálják életüket. Meg kellett nyílniuk a múzeum dolgozóinak, számos interjú készült velük, s még több gyűjtőmunka húzódik egy-egy helyiség megvalósulása mögött.

15 évvel ezelőtt született meg az alapötlet, bár ekkor még egészen más jellegű volt a kiállítás, a Villa Global. Amikor megújították, el kellett dönteniük, hogy mit szeretnének megmutatni az új generációnak; amely nemcsak a felnőttek számára érdekes, hanem (ami talán még fontosabb) a gyerekeknek is. A korábban bemutatott csapatból volt, akinek megtartották a szobáját (ilyen volt például egy iráni férfié), az új „lakókat” pedig olyan érdekes emberek közül válogatták össze, akik a múzeumpedagógusok ismeretségi köréből kerültek ki.

Már-már úgy tűnt, hogy mindennel elkészültek, kellő számú ember életéből sikerült forrásokat gyűjteni a megújuló installációkhoz. Azonban volt egy vendégkiállítása a Jugend Museumnak az afgán menekültek kapcsán. Természetesen a megnyitóra afgán családok is eljöttek, köztük egy kisfiú, Sadaf családja is, aki történetesen kissé unatkozott az eseményen, ezért megmutatták neki a régi Villa Globalt. Ahogy körbesétált, ellentmondást nem tűrően kijelentette: „Én is akarok egy szobát! Hol az igazgató?!” Határozottsága eredményes lett, s így a már befejezettnek tekintett gyűjteményt kiegészítették Sadaf történetével is. Így állt össze a teljes kiállítási anyag, amely ma is megtekinthető. (Érdekesség, hogy a kisfiúnak különösen nehéz feladat volt egy egész helyiséget megtöltenie az emlékeivel, hiszen eddigi élete során soha nem volt még saját szobája.)

Megtudtuk tehát, hogy hogyan állt össze a kiállítási anyag, s milyen módszereket alkalmaztak arra, hogy minél inkább megmutassák az érdeklődőknek a forrásszemélyek életét. De milyen céllal, s küldetéssel állították össze ezt a széles palettát? Több ok is felmerült. Ahogy azt már fentebb említettem, a Jugend Museum a közösség részeként definiálja önmagát. Ezen belül is fontos a felelősségvállalás: „felelősek vagyunk a körzetért”. Tágabb értelemben pedig felelősek a jövőért is, hiszen a kiállítás megmutatja a ma problémáit – a történelem tükrében, ezáltal gondolkodó felnőtteket nevelve a jelen fiataljaiból. S ami még szintén fontos gondolat: az intézmény átmenet, megálló a múlt és a jelen között.

Mindezen túl van még egy szinte adott küldetés is – ez nem más, mint a migrációk és egyéb „különbözőségek” elfogadtatása, s az (elsősorban a jövő generációjának) érzékenyítés(e) is.

A minket körbevezető múzeumpedagógus egy bevezető beszélgetést követően indította útjának a csapatot, hagyta mindenki számára, hogy körbenézzen, a maga tempója és érzése szerint átadja magát a kiállítás nyújtotta élménynek. Kiváló gondolat volt részéről, hogy ezt követően újra összehívta csoportunkat, s lehetőséget adott arra, hogy kérdéseket tegyenek fel az érdeklődők. Az egyik tényező, ami felkeltette néhányunk érdeklődését az volt, hogy mit szólnak ehhez azok a látogatók, akik született németek, s esetleg valóban a térség, Schöneberg történelme megismerésének céljával jöttek el a múzeumba. A válasz a következő volt: a legtöbben nagyon szeretik az itteni kiállításokat, el vannak bűvölve – csak úgy, mint jómagam voltam -, s csak nagyon kevesen kérdezik, hogy mégis hol található a német történelmi kiállítás. (Azon keveseknek, akik mégsem elégedettek, van egy másik intézmény a közelben, ahol a régi vágású szemléletmódot preferáló kíváncsiskodók is meglelhetik azt, amit keresnek.)
Mindez EU-s forrásokból és (ha lehet hinni a múzeum Facebook-oldalának) a belépőjegyek árából van finanszírozva.

Engem emellett az is érdekelt, hogy (a már ismertetett módon túl) hogyan viszik hírét a kiállításoknak, s hogyan válik ez a múzeum – akár nemcsak a környéken élők számára – ismertté. Ez több aspektusból áll: egyrészt ami jó, annak híre megy – szájról-szájra terjed ez a különlegesség, barátok barátainak barátai látogatnak el az intézménybe. Másrészt az sem utolsó szempont, hogy van egy kiváló sajtómunkatársa a Jugend Museumnak (utánanéztem – ő nem más, mint Brigitte Garde. Itt jegyezném meg, hogy egy ilyen nyitott szemléletű csapatnak magam is szívesen vinném sajtóhírét). Így bekerülhetnek a kiállításokat népszerűsítő anyagok egy német napilapba, s rádiós anyagok is készülnek róluk. Emellett egy online újság programajánlójában is rendszeresen szerepel a múzeum. Ami pedig talán a fiatalabb generációt is érinti, hogy a social media felületeken is megtalálható az intézmény – pl. saját Facebook-oldala van.

Nemcsak a kedvenc kiállításomat szeretném megemlíteni a Jugend Museumból, hiszen állandó kiállítása a térnek a Wunderkammern-Wunderkisten is, azaz a „Meglepetés dobozok”. Az intézmény méltán büszke erre az összeállításra, hiszen ez egy díjnyertes gyűjtés; volt szerencsénk ezt is megtekinteni. A „kollekció” elhelyezése szerint a pincében található (korábban az emeleten lehetett látogatni), s összesen 27 „nagy doboz” várja az érdeklődőket. Válogatott tárgyakat lehet itt látni – régi játékokat (pl. rongybabákat), a különböző zenei korszakok plakát –és ruházati reprezentációját, hegedűtokot a falakon, jelmezeket, nyomdai gépet, sőt, kitömött madarakat és lefűzött fényképeket is (melyeket sok kis sárga dobozban tárolnak az alagsori archívumban); vagy akár germán áldozati szarvasmarhát. Tehát egy kavalkádot láthattunk, minta egy csodaszelencébe csöppentünk volna, s mindegyik „doboz” más meglepetést rejtene. Egy azonban közös vonás a kiállítási tárgyakban: minden kapcsolatban van Berlin történetével és népével.

S akkor végül térjünk ki arra, hogy én mit viszek haza ebből a múzeumból, hogyan kamatoztathatom az itt szerzett inspirációkat. Jómagam Szeged-Tápén, a Heller Ödön Művelődési Házban vagyok közösségfejlesztő. Még ismerkedem a közeggel, hiszen nem „tápai” vagyok, hanem „gyütt-ment”. (Az ebben a kifejezésben rejlő probléma talán le is írja a párhuzamot a Jugend Museum kezdeti nehézségeivel, hiszen Tápén is az újonnan betelepülők helyzetét kellene megszilárdítani, elfogadtatni őket.) Azonban már így is tudom, hogy van egy remek helytörténeti összeállítás a művelődési házban. Valóban értékes anyagról beszélünk, ami nemcsak (s nem elsősorban) a helyieknek nyújt élményt, hanem az idelátogatóknak, köztük a turistáknak is. Remek lenne és kezdeményezni is fogom, hogy angol és német nyelvű kártyákat helyezzünk ki a kiállítási tárgyak között, amelyek a lényeget kiemelve leírják, hogy pontosan milyen eszközöket, emlékeket láthatnak az ide látogatók, s milyen funkciója volt ezeknek a régmúltban. A hangfelvétel rögzítése, gombnyomásra történő lejátszása is tetszik, hiszen gondolni kell azokra az emberekre is, akiknek már nem jó a látása.

Szintén fel tudjuk használni ebben a közegben, ha a környező iskolákat végigjárjuk, s népszerűsítő tanórákat tartunk a ház eseményeit, lehetőségeit illetően. Akár csak egyet hagy emeljek ki: Tápé méltán híres gyékényes műhelyéről, a gyékényes asszonyok által szőtt ülőalkalmatosságok a párizsi Notre Dame-ban is megtalálhatóak minőségük, időtállóságuk és szépségük, precízen elkészített voltuk miatt. Sajnos azonban fogy az utánpótlás, a műhely alkotói jobbára idős hölgyek – ha sikerrel járna egy ilyen bemutató óra-sorozat, akkor remélhetőleg a kisiskolások közül is jó néhányan szívesen jönnének tanulni a szakértőktől, s megtanulnák a gyékényszobrászkodás titkát.

Emellett ami talán még felhasználható lehet egy kisközösségben is, az a sajtókommunikáció fellendítése – ez ügyben természetesen egyeztetnem kell a projektmenedzserünkkel is, azonban úgy gondolom, a hatékony párbeszéd által egy eredményesebb médiareprezentáció csak segítené a fellendülést, akár kiállításokról, akár rendezvényekről van szó.

Ha nem tápai közösségfejlesztőként tekintek magamra, hanem annak a civil szervezetnek a mentoraként, ahol újságot is szerkesztünk a fiatalokkal, úgy gondolom, hogy a nemzetköziséget is könnyebben beilleszthetném a repertoárunkba – jelenleg is számos külföldi projekten dolgozunk, melyben én is kivettem részem. Milyen fantasztikus élményt tudnánk nyújtani (s nemcsak a projektben résztvevő) fiataloknak, ha a Magyarországra látogató, vagy akár itt is élő külföldi barátaink tárgyaiból rendeznénk egy kiállítást – még akkor is, ha jelenleg helyhiány miatt a Villa Global példáját megközelíteni se tudnánk.

S végezetül – nemrég kezdtem el angoltanárként dolgozni, s a Jugend Museumban ért a gondolat, hogy felkeresem külföldi barátaimat, s megkérem őket, hogy vegyenek fel egy-egy hanganyagot angol nyelven, saját akcentusukkal természetből fakadóan ejtve a szöveget. A hallott szöveg értése feladatrészre pedig ezáltal is tudnának gyakorolni diákjaim, azzal az előnnyel, hogy megismernék más országok lakóinak kiejtését is – s talán nyitottabbá válnának az utazás gondolatára éppúgy, mint a Magyarországon élő, dolgozó, tanuló külföldi emberekkel való ismerkedésre. Ezen a téren már a tettek mezejére is léptem: egy Szegeden élő spanyol barátnőmet megkértem, hogy látogasson el az egyik tanóránkra egy hosszabb beszélgetés erejéig, így diákjaim quasi idegen nyelvi lektorral tudnak majd találkozni, s rá lennének szorítva az angol nyelv használatára – mindez egy élvezetes, örömteli módon történne.

Összességében nagyon jól éreztem magam, sokat adott számomra ez az út, mind szakmailag, mind az újonnan megismert emberek személyében. Nehezen választottam ki a bemutatni kívánt témát, hiszen éppúgy írhattam volna a Szimpla Kávézóban megéltekről (az élő történelemről), a European Roma Institue for Arts and Culture (ERIAC)-ról, a meggyilkolt európai zsidóság emlékművéről, a Nebenan.de-ről vagy az UFA Fabricról… Mind-mind megannyi emlék, s mindegyikből merítettem inspirációt az elkövetkező évek közösségfejlesztő munkájához. Némely folyamat elindításának mikéntje már meg is fogalmazódott bennem, ahogy azt fentebb leírtam.

Hornyik Anna Viola