MEGOSZTÁS

Nevezzük magamat egyszerűen focikedvelőnek. Megnézem az eredményeket, ismerem a csapatokat, a játékosokat, de az élet sokkal csodásabb annál, hogy cirka 115 percig olyan eseményt nézzek, amire nincs ráhatásom, ráadásul lássuk be, a mintegy 97 perc tiszta játékidő (félidei hosszabbításokat is beleszámoltam) mintegy 1/3-ad részét a játékosok (mű)fájdalommal az arcukon, a földön fekve töltik.

Ha van kiért nemzeti szimpátia alapján szorítanom, akkor megteszem, akad egy-egy jobban szeretett csapat, válogatott (hiszen világversenyeken kinek szurkoljak, a magyaroknak nem tudok), szóval szeretem, de…

Ez nem egy önvallomás, hanem egy elgondolkodtató történet.

Fiatal vagyok, de a labdarúgások közvetítésben már több korszakot megértem. Amikor még rádión hallgattam a rádiós körkapcsolásokat, és magamban eldöntöttem, egy ilyen, ha lehet szegedi, meccsen én szeretnék lenni az a riporter. A tévében sokszor nem is adták a BEK döntőt, vagy akkor nekem már aludnom kellett, de emlékszem még a Manchester United és a Crystal Palace 1990-es FA Kupa döntőjére, amit akkoriban ki nem hagyott a Magyar Televízió. A 90-es évek második felében vadásztam azokat a ritkán magyar, gyakrabban külföldi csatornákat, ahol elcsíphettük a Bundesliga, az olasz vagy az angol bajnokság egy-egy nagy rangadóját. Szépen lassan azonban, a 2000-es évek közepére, beköszöntött a sport tévék kora, és akkor már nem kellett ezekre a meccsekre vadászni, sőt. Sosem látott bőség köszöntött be a „vadak” tekintetében. Erre mondom, hogy én ezt már nem győzöm fogadni, és nem is annyira óhajtom.

Azt hittem, hogy ez gyakorlatilag egy véglet. Az ember mindent megkap, amit csak akar fociban. Bármely bajnokságot, kupát, honi és nemzetközi szinten. Egy labdaérintésről, egy cselről, egy szimulálásról sem marad le a nagyérdemű, mindet HD-ben, 85 kamerával, 150 frame/sec. sebességes lassításokkal élvezhet. Ennél többet pedig kívánni sem lehet.

Azonban ismét bebizonyosodott, fokozni mindent lehet, új kihívások, csúcsok várnak meghódításra. Este fél hét után egy öreg, bicegő úr téved be a pubba. Azaz dehogy betéved, nagyon is tudatosan lép be ő. Láthatóan ideges, mogorva, és a pult mellett, illetve a vele szemben elhelyezkedő két tévét bámulja, már-már szuggerálja egyfolytában. Beáll, kér egy sört, majd elkezd motyogni. Megpróbál testet, vagyis szabad, esetleg félszabad morfémákat adni dühének. Csak én és a pultos ülünk bent, egyikünk sem érti, mit beszél. Én hamarabb jövök rá, azonban ez is csak félsiker. Kód megfejtve, az üzenetet azonban még én sem kaptam el.

A foci hiányzik neki. Most, azonnal, rögtön, meccset szeretne nézni. Segítenénk neki, de most foci nincs, világosítottam fel, élő semmiféleképpen sem. Teniszeznek a tévében. Wimbledon. Uborkaszezon van, élő közvetítésre vágyó ember ezt nézi. Meg hamarosan a Tour de France-ot. Focit majd éjszaka, annak is eljön az ideje, nem most, nem itt, Chilében ugye más az időszámítás. Hiszen tudjuk, a fociban minden előttünk zajlik, semmi sem marad rejtve.

DE BIZONY MÉGIS! Ugyanis egy magyar televízió sem adja a Lincoln és az FC Santa Coloma mérkőzését. Rájöttem, tényleg vérlázító. Lemarad a gibraltári és az andorrai bajnok Bajnokok Ligája selejtező mérkőzéséről. És nem láthatja másik nagy favoritját a san marinoi Folgore csapatát sem. Így tehát korsó sörének elfogyasztása után letörten, rendkívül csalódottan távozott. Nem izgulhat élőben kedvenc, és persze nem utolsó sorban megfogadott csapatainak.

Tényleg sajnálom. Ő már sokkal több futball-közvetítési korszakot megélt, mint én, talán már Puskásék óta. Pont ezért hihette jogosan, hogy Magyarországon és a világon meccsek már nem maradhatnak titokban. A nyilvánosságba vetett hitében most (is?) csalódnia kellett.

Boros Tamás