MEGOSZTÁS

A minap a kecskeméti vasútállomáson megpillantottam egy fekete labradort. A hámján a Vöröskereszt bilétája lógott. Ahogy tekintetemet a pórázon felfelé vezettem, egyértelművé vált, hogy vakvezető kutya.

Amint a vonat megérkezett, abban a pillanatban szabad ülőhely reményében pattantam fel, sikeresen. „Ide nyugodtan leülhet, van még hely” – mondták valakinek, és a következő pillanatban a fekete labrador heveredett a lábamhoz. Velem szemben gazdája – az egyszemélyes ülés miatt kissé nehézkesen – egy jól szituált, fiatal nő ült le. Botját összecsukta, meggyőződött kutyája kényelméről és megkérdezte, hogy elférek-e.

Amikor rápillantottam, akkor vettem csak észre, hogy az arca szinte teljesen torz. Torz, mert így született: nyúlszájjal, benyomódott, törpe orral, szem nélkül. Ijesztő, dermesztő, sajnálatra méltó. Ezek azok, amik először az ember agyán átfutnak. Akarva-akaratlanul is vizslatják a groteszk arcot, bár ő nem látja, mégis érzékeli.
Beszédbe elegyedtünk: ki honnan jön, mit csinál. Kiderült, gyakran teszi meg a Kiskunmajsa-Szeged útvonalat, sokszor látogatja meg édesapját. Elmesélte, hogy andragógia szakon végzett, majd szociális munkás lett, és egy évig önkénteskedett Svédországban. Kérdésemre válaszolva elárulta, hogy a mindennapi életben sosem bántják külseje miatt, sőt, sokan segítenek neki, viszont fogyatékossága miatt nehezen kap munkát. Az országnak egészséges ember kell.

Én – mint ilyen – megosztottam vele, hogy fordítva sem könnyű. Igaz, könnyebben találnék munkát, de a társadalmi beilleszkedés sosem ment. „Miért?” – tette fel a kérdést. A kinézetem miatt. Hogy a rövid hajam miatt gyakrabban néznek fiúnak, mint lánynak. Elképedt és nem hitte el, hogy ilyen létezik. Megállapodtunk abban, hogy az emberek gonoszak, undokok. Ha más vagy, nem kellesz. És ő mégis kitart. Csodálom akaratereje miatt, hogy vannak tervei, hogy visszamenne külföldre, hogy munkát keres és még csak meg sem fordul a fejében, hogy fel kéne adnia. Amíg mi saját mindennapi gondjainkkal vagyunk elfoglalva, meg sem fordul a fejünkben, hogy ennél rosszabb is lehetne. Az ember ilyenkor megáll egy percre és hálát ad, hogy „csak ennyi” a problémája. Vagy rájön, hogy egyáltalán nincs is semmi baja.
„Bogikám, én imádnivaló feketeségem!” – mondta szeretetteljesen kutyájához fordulva. Csak később fogtam fel, hogy ő, aki teljes sötétségben él, nem is tudja, mi az a fekete.

Palotai Magdolna