Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan
A fenti egy film címe. Ami egyben valahogy tükrözi azokat a gondolatokat is, amik keringtek a fejemben a moziból történő kijövetel után. Ha egy film gondolatokat ébreszt az pedig igenis jó.
Adva van egy fiú, Budapesten. 29 éves, most végezte el az egyetemet, és noha nem a szüleivel él, mégis mindenben tőlük függ. Itthon nem talál munkát – gyorsan tegyük hozzá, nem is keres-, ráadásul baráti társaságából is sokan külföldön élnek, vagy kacérkodnak a gondolattal. Ez a kérdés életük egyik fő mozgatórugója. Na meg a szerelem, ami épp elveszett, de hősünk újra a „helyes útra” szeretne lépni. Legalább életének ezt a szeletét próbálja (?), a maga fura módján megoldani. Aki akart a sorok között olvasni, az már ebből a néhány, többszörösen összetett mondatból is sok mindenre rájöhet, ki is ez a fiú. Áron, bár a név egyáltalán nem fontos. A sorok között olvasás, vagyis a lehetőség hiánya azonban nagyon is fontos ennél az alkotásnál, erről azonban később.
A magam részéről szeretem azokat a filmeket, amik egy kicsit arról a közegről szólnak, amelyben élünk, földrajzi és életkori tényezőket egyaránt figyelembe véve. Még jobban szeretem akkor, ha mindez realisztikus köntösben tárul elénk. Mindezt megadta nekem Reisz Gábor filmje, és mivel emellé még kellemes zene, és jó pár jól elsütött poén is társult, a film megtekintését alapvetően javaslom azoknak, akik hozzám hasonlóan kedvelik a fentebb leírt fajtájú és témájú filmeket. Valódi életérzést ad. Még akkor is, ha egy pár jó vicc benne maradt a filmben. Ez viszont annyira szubjektív, hogy kár is belemenni.
A téma azonban, noha aktuális, közérdeklődésre számot tartó, de túlságosan közszájon forgó, már-már agyontárgyalt. Ez pedig veszélyeket rejt magában. Egy igazán jó, és maradandó alkotás ugyanis egy ilyen témáról két esetben születhet: Az egyik eset az első erről szóló, jelentős alkotás. Erről, bár nem az alkotók tehetnek róla, de lekéstek. A második ilyen eset, ha újat és jelentőset tudnak mutatni. Ez az, ami abszolút nem sikerült. A film hemzseg az unalomig ismert és ismételt sablonoktól. Azoktól, amiket mi is minden beszélgetésben elmondunk, amikor baráti körökben szóba kerül a külföldön történő elhelyezkedés, vagy az Y-generációt érintő összes hatás. Megjegyzem, Áronon keresztül meg is mutatkozik korosztályának összes hibája, sőt, annál még egy kicsit több is, pozitívumaiból azonban semmit nem mutat. Tipikus, ellenpont nélküli lúzert látunk, aki nem tud mit kezdeni egy, az ágyán fekvő nagyon szép meztelen lánnyal, vagy aki akkor is elmenekül a legkisebb első probléma felbukkanásakor. A sort folytathatnám. A film tényleg tele van szórva ügyes utalásokkal, amelyből mind ráismerhetünk magunkra, vagy bármelyik közeli barátunkra, ha mi vagy ők 18 és 32 év között vagyunk. Azonban a film semmi újat nem tud nekünk mutatni.
Amit pedig a mű legnagyobb hibájának tartok az a forgatókönyv. Az alkotók nem döntötték el, játékfilmet vagy dokumentumfilmet akartak forgatni? Ez még önmagában nem baj, hiszen találhatunk a kettő ötvözetéből létrejött kiváló alkotásokat, azonban itt ennek a „mixelésnek” érezhetően egyetlen célja volt: energia-megtakarítás. Talán már nem volt idő párbeszédeket írni, és akkor jöhetnek a kifejezetten a kamerának elmondott, „belesulykolós” mondatok: „Én” 30 éves vagyok, és van egy saját cégem, „én” 31 éves vagyok, bankban dolgozom, és a többi, és a többi. Ezt nem lehetett volna esetleg dialógusba beletenni? Értjük, ez kontrasztot akar adni Áronnal szemben, egy ember, aki nem akar dolgozni a filmelmélet, filmtörténet szakon szerzett diplomájával. Mert hát hol is tudna elhelyezkedni vele (újabb ismert sztereotípia, ez legalább egy jelenetbe ágyazva)? És ha nem az ajánlott adatrögzítői állást fogadná el egy multicégnél (ahova végső soron minden huszonéves, egyetemet elhagyó fiatal jut, diplomától szinte függetlenül), akkor is, melyik filmmel foglalkozó cég venne komolyan egy filmelmélet-szakon végzett srácot, aki még arra az ügyintézői kérdésre sem tud válaszolni, hogy milyen filmeket szeret?
Mint ahogy más részről túl egyértelműen és ömlesztve kapjuk meg azt, hogy miért is nem érdemes ebben az országban maradni és dolgozni. Igen, mindannyian ismerjük azokat, amiket elmondanak. Ebben semmi egyedi nincs. Semmi olyan, ami megérné azt, hogy papírra vessük, mint történetet.
Ez tehát a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, szubjektív, életérzést adó film, időnként jól elhelyezett poénokkal és szimbólumokkal, azonban gyenge forgatókönyvvel és dramaturgiával. Tessék megnézni a filmet Szegeden a Belvárosi moziban november 19-ig, és lehet akár vitatkozni is.
Boros Tamás